Apollo űrkabin egy szovjet hadikikötőben

1970 elején Anglia partjainál a vízre szállást, és a vízből mentést gyakorolták az amerikaiak az Apollo program keretében. A legenda szerint azonban a nagy ködben „elvesztették” a BP-1227 CM (Boilerplate 1227 Command Modul) jelű Apollo űrhajó parancsnoki egységét.

Néhány hónap múlva, 1970 nyarán az Amerikai Parti Őrség Southwind (Déli szél) nevű jégtörő hajója az Északi-sark körzetében oceanográfiai kutatásokat végzett a Barents-tengeren, és utánpótlást vitt az amerikai sarki kutató-állomásoknak. Visszatérőben – szokatlan módon – megállt Murmanszk kikötőjében. Ez volt az első alkalom a második világháború befejezése óta, hogy egy amerikai hadihajó látogatást tehetett a szigorúan titkos szovjet hadikikötőben. Az 1970. szeptember 8-ai látogatás nem mindennapi voltát jelezte, hogy a szovjet hatóságok ünnepélyes külsőségek között, egy Apollo űrhajó parancsnoki modulját adták át az - emiatt csodálkozó - amerikai legénységnek.

Miután beemelték a BP-1227 CM-t a jégtörő hajó orr-részére, a Southwind elhajózott Koppenhága felé, majd az angliai Portsmouth kikötőjében rakodták ki az űrkabint. Innen szállították vissza az Egyesült Államokba, és adták át a Nemzeti Repülő és Űrhajózási Múzeumnak. Majd egy felújítás után vitték el 1976-ban Grand Rapids-ba (Michigan), a Public Museum épülete elé. A korra jellemező tárgyakat helyeztek az űrkabinba, és mint egy időkapszulát állították ki. Azt tervezik, hogy az USA fennállásának 300. évfordulóján, 2076-ban nyitják majd fel ünnepélyes keretek között.

Érdekes a jégtörő hajó története is. Összesen nyolc „Wind” osztályú hajó készült, ezek közül hármat adott át az Egyesült Államok a második világháborúban a Szovjetuniónak az úgynevezett Lend lease kölcsönbérleti törvény alapján. Az átadott hajók a Northwind (Északi Szél), Westwind (Nyugati Szél) és a Southwind (Déli Szél) nevet viselték. A Szovjetunióban átkeresztelték a hajókat, a Szeverníj Vetyer (Északi Szél), Szeverníj Poljusz (Északi Sark) nevekre, és az a hajó, amelyik később az Apollo űrkabint vette a fedélzetére az Admiral Makarov (Makarov Admirális) nevet kapta. Ez a hajó az Egyesült Államokban készült USCGC (WAGB-280) Southwind néven. 1944. július 15-én vették az Egyesült Államok Parti Őrségének állományába, 1945-től 1949-ig szolgált a Szovjetunióban, majd hazatérése után először az USS Atka, majd ismét a USCGC Southwind nevet viselte. Amikor Murmanszkban az Apollo űrkabint a fedélzetére vette, fehér-festésű volt, és a Coast Guard 208 felirat volt látható rajta. (Ez azért fontos, mert egyes, a témával kapcsolatos írások illusztrációin helytelenül, egy fekete festésű „Wind” osztályú hajó szerepel).

Az egész dolog nem kapott volna nyilvánosságot, ha egy magyar űrkutatási szakember nem hívta volna fel erre a világ figyelmét, a „Találtam egy űrhajót” című írásával. Schuminszky Nándor gyűjteményének rendezése közben figyelt fel, egy addig méltatlanul mellőzött fényképre, amelyen egy Apolló űrkabin murmanszki átadása látható. Hamarosan kiderült, hogy bár az MTI által közzétett fénykép megjelent annak idején a magyar Űrhajózási Lexikonban is, senki sem figyelt fel annak szokatlan voltára. Schuminszky Nándornak köszönhető, hogy másokat is izgatni kezdett a dolog, és a felmerülő kérdésekre egyre többen igyekeznek választ találni. „Természetesen” a bulvár média kalandorai is azonnal bekapcsolódtak a helyzet magyarázásába. Azt híresztelték, hogy az amerikaiak az Apolló-13 esetében nem akartak a Holdra repülni, csak megtévesztésből rendezték meg az Apolló-13 startot, ami valójában egy ember nélküli szuborbitális repülés volt, és az űrkabin a tengerre való leszállás után került szovjetek kezébe. Szerintük ezt adták vissza a nemzetközi űregyezménynek megfelelően az oroszok. Ez persze butaság, de az való igaz, hogy még mindig nem tudjuk a választ három fontos kérdésre. Nevezetesen, hogy hol, mikor és hogyan került a Szovjetunióba az Apolló űrkabin.

A hivatalos magyarázat szerint „a szovjet halászok találtak, és kihalásztak egy űrkabint a Biscaya öbölben”. Ezt természetesen, a korabeli „hivatalos legenda” részének kell tekinteni, az információk és dezinformációk harca a hidegháború velejárója volt. Mégis mi lehet akkor a magyarázat?

Ismeretes, hogy minden űrprogramban számos űrhajó modell készült. Ezeket a nem teljes értékű technológiai, vagy makett űrhajókat, és a gyakorló űrhajókat azért gyártották, hogy különféle próbáknak vessék alá azokat, illetőleg, hogy legyen mivel gyakorlatozni az űrhajósoknak. Nagyon fontos például a vízből mentés minden résztvevőjének a kiképzése, beleértve a kutató mentő hajók személyzetét is. Nehéz és összetett munka ugyanis az űrből visszatérő űrkabin felkutatása, és a mentőhajó fedélzetére emelése. Nem kis feladat a kutató mentő hajók csoportosítása és navigálása sem.

A „BP-1-től BP-30”-ig számozást kapták a technológiai Apolló űrkabinok. A „BP-1”, és a „BP-2” jelű Apolló kabinokat például a földi és vízi becsapódás vizsgálatára használták. A „BP-3” a visszatérő ejtőernyő vizsgálatára kellett, a „BP-9” kapszulán pedig a mikrometeorok becsapódásának károsító hatásait tanulmányozták, és így tovább. Végül a „BP-29” jelű már csak arra kellett, hogy az úsztatási kísérleteket is elvégezzék, és a „BP-30” használatára már nem is volt szükség, épen maradt, amely az SM-15 (Service Modul) és a LES-014 (Launch Escape System) egységekkel kiegészítve, ma kiállítási darab Houstonban. Sok készült az „M” sorozatú, később „KSC, JSC, BP CM”, és „BP CM+SM” sorozatjelű gyakorló űrhajókból, amelyeket az űrhajósok kiképzésére, edzésére, és gyakorlására használták. A „BP-1101-től BP-1302”-ig sorozatjelűeket pedig a tengeri kiképzéseknél alkalmazták. Ebbe a sorozatba tartozott a „megtalált” BP-1227 lajstromszámú Apolló űrkabin is, ami tehát tengeri tréning kapszulaként „veszett el”.

Ma már pontosan tudjuk tehát, hogy mi került a szovjetek kezére, akik egy pillanatig sem haboztak, hogy szakembereik alaposan áttanulmányozzák a megszerzett „kincset”. Ne feledjük, a Holdra szállási verseny még javában zajlott, a szovjet Hold űrhajókat még javában tervezték, készítették, próbálgatták. Az ellenfél eredményeinek egy „készterméke” valóban nagy kincs volt a szovjetek számára, és az lett volna fordítva is, ha az amerikaiak tudtak volna megkaparintani egy szovjet űrhajót, esetleg annak valamilyen technológiai példányát, vagy modelljét.

„Ez egy nagyon gondosan megmunkált, vastagon cinkkel borított, fémből készült űrkabin volt, minden látható korrózió nélkül. Minden határtalanul egyszerű volt. Mindössze a kereső fény-jelző (fény-majak) volt komplett, vagyis teljes értékű, még a hővédő pajzsot sem imitálták” – írta jelentésében Viktor Blagov, a szovjet szállító űrhajó (TKSZ: Transzportnyíj Korablj Szojuz) egyik tervező mérnöke. A szovjet hold-űrhajó (LK: Lunníj Korablj) tervezőmérnökeit a Misin-intézetből (CKBEM), a TKSZ mérnökeit pedig a Cselomej-intézetből (CKBM) ugyanis azonnal Murmanszkba rendelték, hogy sürgősen tanulmányozzák a „sors ajándékát”. Először is azonosították, hogy a szóban forgó űrkabin méretre és súlyra megegyezik az Apollo űrkabin parancsnoki moduljával. Ezután sajnálattal állapították meg, hogy a fényjelző berendezésen kívül semmi sem teljes értékű, minden egyéb csak a gyakorlás céljainak megfelelő technológiai imitáció. Mégis értékes információhoz jutottak az űrhajó fémszerkezetének, anyagának, ötvözetének és megmunkálásának megismerésén kívül is, és ez nagyon hasznos információ volt. Kezükre jutott az eredeti optikai rendszerrel az ablak üvegezése is.

Ahhoz, hogy megérthessük az „elvesztettem- megtaláltam az űrhajót” legendáját, szükséges megismerkedni a Holdért való küzdelem katonai vonatkozásaival is.

Rádió elektronikai harc

Amikor az amerikaiak elindították a Holdra az Apolló-11-et, akkor a szovjet rádió-felderítőket természetesen harckészültségbe helyezték. Az amerikaiak pedig ugyancsak „természetesen” hajórajokkal vették körül az orosz rádió-felderítő hajókat, és masszív rádiózavarással akadályozták a szolgálati rádióforgalmazás lehallgatását. A művelethez igen nagy erőket kellett bevetni. Az orosz rádió-felderítő hajókat (több is volt belőlük) amerikai naszádokkal vették körül, és alulról tengeralattjárókkal, felülről pedig harci repülőgépekkel biztosították a helyzetet. Ezek a mozzanatok valójában hidegháborús hadműveletek voltak, a hadművészet története így is tartja számon azokat. Gondoljunk csak bele, micsoda anyagi-technikai és logisztikai feladat egy ilyen manőver megszervezése és végrehajtása.

Persze, ettől függetlenül az űrbe telepített felderítő műholdjaik segítségével a szovjetek nagy mennyiségű információhoz jutottak hozzá. Ha megnézzük ennek az időszaknak a Kozmosz sorozatban indított eszközeit, akkor elénk tárul a Szovjetunió élénk fotó- és rádió-elektronikai felderítő tevékenysége. 1970. január 21-én és február 10-én Voszhod rakétával Zenyit-4 típusú fotó-felderítő műholdakat bocsátottak fel (Kozmosz-322 és -323). Február 27-én a radarrendszerük hitelesítését végezték el a Kozmosz-2 rakétával indított DSZ-III-JU jelű műholdjuk segítségével (Kozmosz-324). Március 4-én és 13-án a Kozmosz-325 és -326 megismételte a fotó-felderítést, a Kozmosz-327 pedig a radarkalibrálást. A fényképezés intenzíven folytatódott március 27-én (Kozmosz-328. április 9-ig), és április 3-án (Kozmosz-329. április 15-éig). Április 7-én egy Kozmosz-3M 11K65M rakétával egy Celina-O jelű műholdat bocsátottak földkörüli pályára, amivel „átfogó rádiótechnikai felderítést” hajtottak végre egészen június12-éig (Kozmosz-330). Ezzel egy időben egy Voszhod rakéta Zenyit-4 típusú műholdja is fényképezett április 8-ától 16-áig (Kozmosz-331). Április 11-én pedig egy Kozmosz 3M 11K65M rakéta egy Ciklon navigációs műholdat juttatott földkörüli pályára (Kozmosz-332). Április 15-én indult, és április 28-áig végzett felderítést egy Zenyit-4M (Kozmosz-333) műhold. Tehát az Apollo-13 repülése idején (1970. április 11-17.), vagy közvetlenül előtte, összesen hat felderítő műhold dolgozott, átfogó rádiótechnikai felderítést (vagyis lehallgatást) folytattak, a légi célfelderítő lokátor rendszerüket is időről-időre kalibrálták, és gondosan karban tartották (Kozmosz-328-329-330-331-332-333).

Flotta hadműveletek

A legtöbb amerikai indítást, így az Apolló-13 startjának dátumát is előre bejelentették. Azokban a napokban a Szovjetunió a világ - mind a mai napig - legnagyobb tengeri hadgyakorlatába kezdett. Az „Okean” fedőnevű globális hadgyakorlatban több száz szovjet hadihajó vett részt. 1970. április 11-én, az Apollo-3 indulási napján, a Szovjetunió Hadiflottája úgy foglalta el pozícióit az Atlanti óceánon, hogy megszállta az előre kijelölt kényszerleszállási, és a várható leszállási körzeteket is. El akarták kapni az űrhajót, vagy az űrhajósokat, de még jobb lett volna számukra, ha mind a kettőt. Ezt hívják a hadművészetben a hadászati célnak. A hadműveleti cél pedig az erődemonstráció, és a hadászati együttműködés gyakorlásán kívül az ellenséges űrtevékenység felderítése volt, az ellenséges űreszközök és űrhajósok megszerzése útján. Ezekben az években, a nemzetközi űrjogban az a furcsa helyzet állt elő, hogy az USA nem szállhatta meg (nem foglalhatta el) az orosz leszállási körzeteket, mert ezek szovjet felségterületen, a szárazföldön voltak. A Szovjetunió viszont megszállhatta (elfoglalhatta) az USA űrhajók leszállási körzeteit, mert azok nemzetközi vizeken voltak.

Folyt a kiszorítósdi az ellenséges flották között, és a helyzet kezdett tarthatatlanná válni, míg a Szovjetunió és az Egyesült Államok egyezményt nem kötött. A Holdért való küzdelemben ugyanis eljutottak arra a pontra, hogy megértették, bármelyikük űrhajója is érkezik vissza a Hold körzetéből, nagy a valószínűsége, hogy ellenséges kezekbe kerül. Ezért lemondtak arról, hogy egymás űreszközeit elfogják, és megállapodtak, hogy vészhelyzetben is csak abban az esetben nyújtanak egymásnak segítséget, ha azt az ellenfél kifejezetten kéri. Ez vonatkozott a tengeralattjárók hideg háborújára is. Ezért nem foghatták el az amerikaiak például a sérült K8-as atom-tengeralattjáró személyzetét, amelyik pont ebben az időben szenvedett katasztrófát.

A K8-as szovjet atom tengeralattjáró balesete 1970. április 11-én, az Apolló-13 startjának napján történt. A tengeralattjáró 1970 februárjában futott ki a Haditengerészet Északi Flottájának gremihai bázisáról. A Földközi tengerre hajózott, ahol járőrözési harci feladatot látott el. Terv szerint a járőrszolgálat letelte után, április 10-én kellett volna visszatérnie északi bázisára, az Okeán-hadművelet miatt azonban visszatartották. Új parancsot kapott, hogy vegyen részt az észak-atlanti manőverekben, ezért még a Földközi tengeren új ellátmányt kapott, és készleteit feltöltötték. A tragédia április 8-án kezdődött, a legénység három napon át küzdött a hajó megmentéséért, és az életéért. Váratlanul tűz ütött ki a vezérlő részben, a tengeralattjáró irányíthatatlanná vált, a tűz gyorsan tovább terjedt az égő kábel csatornákon a tengeralattjáró más részeibe is. Sűrű füst árasztott el mindent, a tűz pedig elzárta egymástól a legénység különböző csoportjait. A tengerészek egy csoportjának sikerült életük feláldozása árán leállítani az atomreaktort, és így meg tudták akadályozni az atomrobbanást. A sérülések következtében a legénység súlyos sugárbetegséget szenvedett. A légzőkészülékek sorra kimerültek, de végül a tengeralattjárónak sikerült a felszínre emelkednie, és az életben maradottak egy részét a helyszínre érkező hadihajóknak sikerült a fedélzetükre venni. Azt tervezték, hogy a sérült atom-tengeralattjárót vontatókötélre veszik és a kikötőbe szállítják. A térségben tomboló erős vihar miatt ez azonban a többszöri próbálkozás után sem sikerült, a mentést ezért kénytelenek voltak másnapra halasztani. Április 12-én 6 óra 13 perckor azonban a körzetben tartózkodó Kaszimov hadihajó szolgálatban lévő másodtisztje azt jelentette, hogy vörös rakétát látott a K8-as irányából. A lokátor képernyőjén pedig egy néhány másodpercig tartó erősödő felvillanás után a tengeralattjáró radarjele eltűnt. A K-8-as tengeralattjáró elsüllyedt atomreaktorostól, atomtöltetű rakétáival, a legénység hátramaradó részével és a kapitányával együtt.

A katasztrófa hírére az amerikai haditengerészet erői elhagyták harcászati ügyeleti körzeteiket, és erős aktivitást mutattak a bajba jutott orosz tengeralattjáró körül. Abban reménykedtek, hogy a legénység megadja magát és segítséget fog kérni. Akkor pedig jogszerűen zsákmányolhatnak egy értékes orosz tengeralattjárót teljes személyzetével, atomreaktorával, atomtöltetű rakétáival, és az éppen zajló ellenséges hadművelet minden titkos anyagával együtt. Ez alapos indok lehetett arra, hogy az amerikaiak eltávolodjanak a gyakorlatozó Apollo kabinjuktól, és a K8-as tengeralattjáró körzetébe siessenek. Eközben pedig egy szovjet tengeralattjáró megkaparinthatta az Apollo űrkabint.

Az orosz felderítő jelentések szerint az Apolló BP-1204 jelűt tengeri kiképzésre például a spanyol Rota kikötőjénél használták, a BP-1215 a japán Jokoszuka, a BP-1223 pedig az Azori-tengeren tűnt fel tengeri edzéseken. Valószínű, hogy a BP-1227-es kapszulát a Biscaya-öbölben valóban használták az amerikaiak, de hogy az „elveszett” űrkabint a „szovjet halászok halászták ki a tengerből” az Apolló-13 leszállási körzeteiért vívott hideg háborús szovjet- amerikai flotta hadműveletek kellős közepén, ez csak a legenda része.

Természetesen az Egyesült Államok Haditengerészete sem volt szívbajos, az amerikaiak is minden lehetséges alkalommal hajtóvadászatot indítottak az szovjet űreszközök megszerzésére. Ez történt például a BOR-4 nevű űreszköz kísérleti repüléseinél is. Pilóta nélküli űrrepülésre tervezték a BOR-4 jelű mini-űrrepülőgépeket, amelyeket a hiperszonikus elfogó-vadász űrrepülőgépek és a későbbi szovjet űrsiklóhoz, a Buranhoz használandó hőálló bevonatok teszteléséhez használták.

A BOR-4 első szuborbitális repülését 1980. december 5-én sikeresen teljesítette. Ezután két olyan repülést terveztek, amikor a leszállás körzetét az Indiai-óceánon jelölték ki. 1982. június 3-án (Kozmosz-1374) a „Pacajev űrhajós”, a „Dobrovolszkíj űrhajós”, és a „Csumikan” nevű műhold követő hajók tartották a kapcsolatot a csaknem másfél föld körüli fordulatot megtévő BOR-4 űrhajóval. A leszállás körzetében, a Föld légkörébe belépő manőverező kisméretű űrrepülőgép sikeresen végrehajtott egy 600 km-es oldalirányú manővert (erre tervezték), és az Indiai-óceánon készültségbe helyezett szovjet hadiflotta védelmében, ejtőernyővel sikeresen le is szállt a vízre. A második BOR-4-es űrrepülésre 1983. március 15-én került sor (Kozmosz-1445). A „Volkov űrhajós” és a „Beljajev űrhajós” tartotta a kapcsolatot, ekkor is sikerült az oldalirányú manőverezés, és az űrhajó sikeresen vízre szállt a szovjet hadiflotta védelmében. Mindkét esetben az amerikai hadiflotta mellett, az Ausztrál Királyi Légierő P-3 Orion nevű felderítő repülőgépe is a leszállás körzetében őrjáratozott, és részletesen felderítette az űrhajó mentését, fénykép felvételeket készített és lehallgatta a rádióirányítás teljes anyagát. A szovjetek az ellenséges manőverektől zavarva emelték minkét esetben a mini-űrrepülőgépet a „Petropavloszk” fedélzetére. A szovjet kutató-mentő csapatok tengerészeinek beszámolói szerint az ausztrál Orion olyan intenzív „rácsapásokat” hajtott végre a „Petropavloszk” fedélzetére, hogy a légörvények csaknem leverték a lábukról a fedélzeten dolgozó tengerészeket. A hullámzó tengeren az ellenséges légi zavaró repülés egy rosszul felkészített legénység esetén könnyen az űreszköz elvesztéséhez vezethetett volna. Ennek ellenére a szovjeteknek mindkét esetben sikerült az űrjárműveiket kimenteniük, azok nem kerültek ellenséges kezekbe. Bár az amerikaiaknak sikerült jól használható felvételeket készíteni a mentésről (egyes képeik be is járták a világot), a BOR-4-eseket nem sikerült megkaparintaniuk. Ezután terjedt el a nyugati sajtóban az a hír, hogy a szovjeteknek a közeli jövőben sikerül felbocsájtaniuk a manőverező „mini-Shuttle”-jukat, sőt az is lehet, hogy ezt már meg is tették.

Az orosz „mini-Shuttle” idegen kezekbe kerülésének veszélye, valamint a manőverező űrhajó irányításának továbbfejlesztésében elért sikerek lehetővé tették, hogy a harmadik és negyedik BOR-4-es leszállási körzetét már a Fekete-tengeren jelöljék ki. Az 1983. december 27-én felbocsájtott Kozmosz-1517, majd 1984. december 19-én a Kozmosz-1614 a manőverezés és a hővédelem további vizsgálatára szolgált. Érdekes, hogy az egyik leszállás irányításába hiba csúszott, és a Szevasztopoltól nyugatra vízre szálló mini-űrrepülőgépet – a hivatalos közlés szerint – „nem sikerült megtalálni”.

Az Apolló űrkabin története jól példázza, hogy azokban az években a nagyhatalmak között globális méretekben zajlottak a hidegháborús hadműveletek az űrben, a levegőben, a tengereken és a tenger alatt is. A közvélemény tájékoztatására békés célú űrkutatásnak beállított űrtevékenység mögött valójában kíméletlen küzdelem zajlott.

Aranysas 2012. január